Igen, igen, igen. Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom nektek, amiért ilyen rég hoztam részt.
Nem kezdek el mentegetőzni, és felsorolni az összes létező szokásos okot, hogy miért nem voltam. Az egyetlen, és egyszerű ok az az, hogy nem volt kedvem írni. Igen, ilyen talán minden blogger életében van. :) No de mindegy is.
Hírként szeretném közölni veletek, hogy mostantól nem egyedül fogom írni ezt a kis történetet. Abból kifolyólag, hogy nincs sok időm, fel kellett vennem egy társírót. :)
Rátaláltam egy csodálatos lányra, aki nem mellesleg nagyon ügyesen ír, és jó a képzelőereje. Ő Bianca. :) A következő részt ő hozza majd nektek. :)
A következő rész 5 komment után várható. :)
Mentem, mentem és mentem.Egy autó hirtelen befékezett előttem. Nyomtam a féket, de nem működött. Hogy mi van? Nyomtam és nyomtam, de semmi. Utána pedig bekövetkezett a baj... Nem tudtam mást tenni, a kormányt félrerántottam. Ennyire még sosem féltem. A kocsi szinte siklott az aszfalton, előttem pedig lepörgött az életem. Minden, amit eddig átéltem. A boldog, és a szomorú pillanatok.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
-Selena? Selena?
Hallottam valaki szólongatását a fülemben. A fejem fájt, lüktetett a fájdalomtól. Testrészeim alig éreztem, mintha lebegnék a levegőben. Szemeim próbálom nyitogatni, de nem igazán akarnak engedelmeskedni. Nem tudom, hogy hol vagyok, hogy mi történt, és ez kétségbeejtő. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, majd egyből ezután a pillanat után egy nő a nyakamba ugrik, pontosabban mondva rám ugrik, és ölelget.
-Mi...mi történt? Hol vagyok?
-Itthon vagy kicsim. -válaszolta a számomra ismeretlen nő.
-De...de mi történt velem?
-Autóbaleseted volt. Több hónapig feküdtél a kórházban kómában. Tegnap hazahozhattunk, hogy az otthoni közegedben kelhess fel.
-De várj csak.. ki vagy te? -néztem értetlenül a nőre.
Még soha életemben nem láttam.
-És mi az, hogy otthoni közeg?
-Selena, hát én vagyok az! Az anyukád.
Csak néztem rá értetlenül.
-Nem ismersz meg? -szemeiből kitörtek a könnyek. Nem tudtam, hogy mit kéne most mondanom, mit kéne tennem.
Hirtelen elővette a telefonját a zsebéből és tárcsázott egy számot, majd kiment a szobából.
Talán egy óra elteltével visszajött, egy orvosnak kinéző ember kíséretében.
-Jó napot hölgyem!
-Jó...jó napot doktor úr.
Az orvos megvizsgált, feltett egy csomó kérdést, majd a szoba végébe ment anyával, hogy konzultáljanak egy picit. Akarva, akaratlanul, de meghallottam amit susogtak.
-Szóval amnéziás? -kérdezte a nő hangosabb hangerővel, majd ismét könnyezni kezdett a szeme.
Odajött hozzám, leült mellém az ágyra és megfogta a kezem.
-Tudd, hogy nagyon szeretlek.
-...de ki vagy te? És ki vagyok én? Nem emlékszem semmire.
-Selena...amnéziás vagy.
-Amnéziás? Nem... Az nem lehet.... -fogtam a fejem. Annyira hihetetlen ez az egész.
-Én az anyukád vagyok, Mandy.
-Te vagy az anyukám?
-Igen. Én kicsim.
-Talán az lenne a legjobb, ha elmesélne a hölgynek mindent az eddigi életéről. Nem tudni, hogy ez az amnézia átmeneti, vagy sem. Jobb, ha tudja, hogy ki is ő. Nehogy váratlan meglepetések érjék. -jött oda hozzánk a doktor.
-Igen. Köszönünk mindent doktor úr!
Anya, úr isten de fura ezt mondani egy idegen nőnek, szóval Mandy kikísérte az orvost, visszajött hozzám és elmondott mindent az életemről. Mármint majdnem mindent. Már tudom, hogy ki is vagyok. De aggasztó ez az állapot. És tényleg, bármikor érhetnek meglepetések.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Délután még az ágyamban feküdtem. Kitakaróztam, majd észrevettem a testemen a hegeket. A jobb lábam gipszben volt, combom tele volt kék és lila foltokkal. Hegek borították a testem. Nem tetszett a látvány. Hatalmas trauma ez így most nekem. De még nem is láttam, hogy hogy nézek ki. Körbenéztem, majd az éjjeli szekrényemen megpillantottam egy telefont. Kezembe vettem, majd kijelzőjében meglestem magam. Hát gondolom nem újdonság, de az arcomon is díszelgett jó pár heg és lila folt. Letettem a telefont, és egyszer csak egy fiú rontott be a szobámba. Időm sem volt realizálni, hogy ki is lehet ő. Berontott, odafutott hozzám, majd megcsókolt. Egyből ellöktem magamtól, és adtam neki egy pofont.
-Te normális vagy? Mi a francot csinálsz? -ordítottam rá.
Még soha életemben nem láttam és most így betámad?!
A srác csak nézett rám kerek szemekkel. Majd az az előbbi nő, mármint az állítólagos édesanyám rontott be a szobába, odafutott Justinhoz és kihúzta a folyosóra.
Pár perc elteltével visszajött a fiú.
-Hát nem ismersz meg? -megállt az ágyam mellett arcán pedig a szomorúság volt látható.
-Nem tudom, hogy ki vagy.
-Ez annyira... -könnyek törtek ki a szeméből.
-Héé.. nyugi. Ne sírj, inkább meséld el, hogy ki is vagy te.
-Inkább mutatok pár képet.
Elővette a telefonját, elém tartotta és sorjában jelentek meg a fotók.
-Még mindig nem emlékszel semmire? -vette el előlem a telefont.
-Nem. Sajnos nem. De ahogy látom, nagyon szerettelek. -mondtam neki és elmosolyodtam.
Hirtelen valami belenyilalt a fejembe. Szúrt, égett nem bírtam.
-Hozz vizet. -mondtam Justinnak.
Hozott nekem egy pohár vizet, de a fejfájás nem múlt. Enyhül, de nem múlt el.
-Akkor azt hiszem, hogy én most alszom egy keveset. Megtennéd, hogy...
-Persze-persze, kimegyek. Máris. Viszont egy kérésem lenne...
-És mi lenne az?
-Megölelhetlek? -kérdezte.
Természetesen igennel feleltem. Megölelt, majd elhagyta a szobát. Ezután én pedig álomba szenderültem.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
-Kopp-kopp! -jött be egy szőke hajú lány az ajtón.
-Taylor! -kiáltottam neki. Hirtelen lesokkolódtam. Honnan tudom, hogy ő Tay?
-Várjunk csak... hogyan ismertél fel?
-Magam sem tudom. Te úr isten. Kezdek emlékezni a dolgokra.
Leült mellém és elkezdtünk beszélgetni. Csodával határos módon mindenre emlékeztem vele kapcsolatban. Majd egyszer csak felhoztam a Justin témát.
-Taylor, mondd mi van Justin és köztem?
-Muszáj erről beszélnünk? -kérdezte.
-Szeretném tudni. Kérlek.
Taylor elmesélte az egészet. Az egész történetet. Hittem neki, megbíztam benne.
Beszélgettünk és beszélgettünk, de hirtelen megint visszatért a fejfájás, de most keményebb és fájdalmasabb volt.
-Mondd Selena, jól vagy?
Nem tudtam válaszolni neki, annyira fájt. Pár percig szenvedtem ott egy kicsit, majd megkértem Taylort, hogy menjen el.
Elment. Ott maradtam a szobámban egyedül. Felkeltem az ágyból, körbesétáltam a szobámban. A fejfájás még nem múlt el teljesen, de már jobban voltam.
Puszi, Rebi
